Egy akkordsor forgatókönyve

MADI ART PERIODICAL No. 4.
Egy akkordsor forgatókönyve

Írta: Sáry László
Néhány bevezető mondat
az “EGY AKKORDSOR FORGATÓKÖNYVE” című előadás elé.

Hommage á Kassák – partitúrarészlet

Előadásom anyaga ” amely egyben ars poetikám is ” különböző vendégszövegek és egy saját koncepcióm (Egy akkordsor forgatókönyve) felhasználásával megpróbál feleletet adni a művészet és a művészeti alkotás alapvető kérdéseire:

Mi a műalkotás és mi a célja
Mi a művészet funkciója
Van-e hasznossága
Fontos-e az egyéni stílus és eredetiség
Mi a kreativitás
Korszerűség és konzervatizmus

Ez az előadás tehát szövegekből és egyidőben zajló zenei folyamatokból áll. A szövegek ugyanolyan kompozíciós elv szerint követik egymást, mint maga a hangzó anyag. A többsíkon mozgó különböző történések a létezés élményét juttatják eszünkbe, amely nem körvonalazható, formátlan forma, parttalan áradás; amely ugyanakkor egy bizonyos rendezőelv irányítása alatt működik.

A szabadság és a kötöttség, azaz a művészet alapvető kérdései ezek.
EGY AKKORDSOR FORGATÓKÖNYVE

A műalkotás annál magasabb rendű, mennél jobban elleplezi benne a művész azt az eszmét, amit ki akar fejezni. (Engels)

A művészetnek célja egyedül a művészet legyen közvetlenül, mihelyt ennek megfelelt, teljesíté közvetve a másikat is, az erkölcsit. Igenis tanít a poézis, tanít a regény, és tanítson is minden nagyra, nemesre, szépre, de csak úgy, mint az a nyíló és hervadó virág, mely némán beszél, és szótlan ábrázolja képét a lányka szépségének. (Virág Benedek)

Egy műalkotás mindenekelőtt az emberi elme kalandja, képzeletbeli építmény, a saját világunkba helyezett másik világ teremtése. Egy festményről, egy oszlopról, egy szimfóniáról nem szoktuk megkérdezni mit jelent, mi a haszna. Csak az a hasznuk, hogy ők az a bizonyos festmény, oszlop, szimfónia. És miért” Nos, ha mindenképpen választ várnak a kérdésre, azt mondhatjuk, hogy azért, mert egy kép megfestése, egy oszlop megépítése, egy szimfónia megkomponálása egyformán az emberi elme szükséglete. Nem szoktuk megkérdezni, hogy a virág miért virág, a lét miért van: azért, hogy legyen. Egyszer találkoztam egy emberrel, aki az összes galambot ki akarta irtani, mert tökéletesen haszontalannak látta szegény párákat. Így persze el lehet jutni odáig is, hogy valaki az egész világegyetemet akarja elpusztítani, mert az is haszontalan. Pontosabban: kívül áll minden hasznosságon és haszontalanságon. Mi lehet a művészet funkciója” A válasz egyszerű. A művészetnek az a funkciója, hogy művészet legyen; létezésének célja önmagában rejlik. Ha a zene nemcsak zene, hanem bármi más (demonstráció, ideológiai illusztráció, kísérlet a népámításra, nevelésre vagy átnevelésre stb.), akkor tényleg jelentéktelenné válik. És ha kikerülhetetlenül szükséges lenne, hogy a művészetet használják valamire, akkor szerintem azt a célt kellene szolgálniuk, hogy ismét megtaníthassák az embereket arra, hogy vannak bizonyos tevékenységek, melyeknek nincs hasznuk. Szabad cselekvés, tiszta játék, érdek nélküli tudás, álmok, vagy ha tetszik, álmokból emelt építmények, az álmok megtestesülése, működőképes gép konstruálása, a képzelet erőinek felszabadítása, képzeletbeli elemek dinamikus kölcsönhatása, melyből eleven, beszélő, szenvedélyes világ jön létre; az előadássá váló, előadásként szemlélt világegyetem, az egyszerre előadóvá és nézővé váló ember. (…)

Manapság az emberek iszonyodnak a szabadságtól és a humortól. Mintha nem tudnák, hogy szabadság és humor nélkül bármiféle élet lehetetlen, hogy a legapróbb gesztus, a legegyszerűbb lépés is megkívánja a képzelet erőinek kibontakoztatását, az erőkét, melyeket ők ostobán megbéklyóznának, s a legszűkösebb realizmus sötét börtönébe zárnának. Nézzék meg az embereket az utcán, ahogy rohannak a dolguk után. Nem néznek se jobbra se balra. Tekintetüket a földre szegezik, futnak az orruk után, mint a kutyák. Nem is kell fölnézniük; gépiesen követik a jól ismert útvonalat. Ezt látjuk a világ minden nagyvárosában. A modern ember, az átlagember: hajszolt lény. Nincs ideje, a szükségesség rabja, nem érti, hogy nem kell mindennek hasznosnak lennie, azt sem fogja fel, hogy ami hasznos, az más szemmel nézve esetleg haszontalan, nyomasztó teher. Aki nem látja meg a “haszontalan” hasznosságát, a “hasznos” haszontalanságát, az nem tudja, mi a művészet. (Ionesco)

Az egyéni stílus problémája soha nem foglalkoztatott. Darabjaim nagy részének megírásánál mindig valamilyen külső hatás, benyomás vagy élmény játszott közre. Nem is tudok róla, hogy nekem saját stílusom vagy hangom lenne. A művészet gyakorlása, véleményem szerint, megismerési folyamat. A világ és önmagunk megismerése. Ebben a folyamatban az egyéniség szerepét majdhogynem korlátnak tartom, mely elszigetel, elszűkít, és nem engedi, hogy más hanggal, felfogással vagy kultúrával azonosuljak. Célom talán nem is az egyéniségtől való megszabadulás, hanem ennek oly mértékű tágítása és nyitottsága, amely megengedi a legkülönfélébb dolgok elfogadását is. (Interjúrészlet ” Sáry László)

Egyébként Ligetinek volt a múlt héten egy fontos megjegyzése: arról beszéltem, milyen bartókos a logikája a Freud Álomkönyvnek, és akkor rámkérdezett: muszáj-e, hogy minden annyira logikus és felépített legyen” Nem lehet-e egy embernek három keze, öt feje” És, hogy általában a kompozícióinkban ezt a Kodály-magyar igényt érzi, hogy füle-farka legyen mindennek. Ezen el lehet gondolkodni, igaz”

Nem megyünk sokra Alban Berggel vagy Schönberggel, de még Webernnel sem, míg alaposan meg nem emésztettük Mahlert, és főleg Wagnert, különösen Wagnernek van Stockhausen felé nagyon sok utalása. A Trisztán harmadik felvonása még ilyen irányú felfedezésre is vár. És persze Bruckner, akit szintén nem ismerünk.

A Wallenstein írásában elakadt Schiller betegen, fáradtan a munkában, arról gondolkodik, hogy mi is a tehetség” Tehetség, nem fájdalom az is” Még soha nem volt, hogy csak úgy buzgott, áradt volna, és akkor gyanakodnék csak igazán, ha most így lenne. Csak a dilettánsoknál árad a mondanivaló, a gyorsan megelégedetteknél és tudatlanoknál, akik nem élnek a tehetség nyomasztása és fegyelme bűvkörében. Mert a tehetség, hölgyeim és uraim, a tehetség nem könnyű valami, nem egy készség és csinálni tudás. Gyökerében a tehetség egy igény, kritikai tudása az ideálnak, egy elégedetlenség, amely a készséget nem szüli meg anélkül, hogy kínokat állna ki.

A legjobb példakép kiválasztása még nem okvetlenül az eredetiség hiánya. Schubert is, Schumann is, Brahms is; nem is akart mást, mint Beethovent másolni. Brahms folyton másolt is, nem is nézték, csak epigonnak. Wagner dühösen kérdezte, hol itt Brahms” Händelt látok, meg Beethovent, meg Schubertet. Igaza is volt, meg nem is. Ami létrejött azzal lehet vitatkozni, de a mű tovább él a vitatkozóknál, és egyszer feltámad. A folklórral is úgy bánhatsz, mint a Telemusik. Aztán találd ki a magadét. De alapjában a legjobb, amit tehetsz az, hogy előbb utánozni is képes vagy azt, amit el akarsz hagyni. Beethoven először jó Mozartot, Haydnt írt. Goethe első darabjai, sőt a Faust legerősebb részei is, Shakespeare-utánzások. De az Ophelia-dalokat egyszerűen el is lopta. Alig több a Szent Bálint napja, mint fordítás. A Faust mégis a leg-Goethébb. És Mozart mindent és mindenkit tudott utánozni. (Kurtág György)

Még nem minden csillag fejtette ki hatását, még nem mind rajzolta ki a maga befolyását. Nem is fejeződött még be a művészetek kitalálása. Azért senkit se akadályozzanak, aki valahol valami újat talál, vagy aki valami hallatlan dolog keresésére vállalkozik, mert a csillagzat együttműködik a keresővel. (Az ugyanis, mit Krisztus mond, hogy keressetek és találtok, egyaránt érvényes a természetes és örök világosságra, hiszen folyton-folyvást működik még az ég.) Figyeljen tehát mindenki azokra, akik naponta valami újat keresnek és meg is találják azt az újat, akár a természetes bölcsességben, akár a művészetekben, akár a cselekedetekben; előhozza ezeket a dolgokat az ég. Mindebből új tanítás következik, új művészet, új rend, új betegség, új orvosság. Minden ponton, minden pillanatban intézi a dolgokat az ég. Ne ragaszkodjék ezért az ember mereven a régi tanításokhoz, hanem arra füleljen, amit a firmamentum naponta végre akar hajtani benne. Siratnivaló dolog, hogy a felszállóban lévő csillagok hatásai mennyivel jobb muzsikusokat tudnának formálni, ha a régi zene nem tartaná megkötözve az embereket. Senki se bízza magát túlságosan a régi művészetekre, a régi találmányokra, hanem arra figyeljen, amit az új konstellációk szülnek, hogy a régi dolgok kijavíttassanak. (Paracelsus)

Én azt várom a politikai zenétől, hogy zenei kérdésfeltevése és megoldása zeneileg éppúgy égetően szükségszerű legyen, mint tartalmi közlendője. Csokonai gondolata frappánsan illik ide: “Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról”. Ez a fajta politikusság nem kérhető számon mindenkitől, ám a zenével kapcsolatos társadalmi tevékenység annál inkább. A minőségen alapuló zenei gyakorlat egyéni és intézményes feltételeit kell megteremtenünk. (Jeney Zoltán)

Gyakran a kutyákat, madarakat jobban értem, mint embertársaimat. Az állatokban több kreativitás van. Ők maradéktalanul élnek. És ez az alkotásuk. Az állatok elevenek a maguk által kiteljesített totalitásban, és így nem szabadna különbségnek lennie a művész és az élet lényege között. Cage, akit egyáltalán nem azért idézek olyan gyakran, mintha érdemben bármiképp kötődnék hozzá; talán a többiekhez sem kötődöm, akiket megemlítettem; a kötődés ennél sokkal nagyobb dolog, az olyasmi, hogy az ember nem bírja itthagyni két hétre se madarait, akikkel lakását megosztja, mert boldogtalan lenne nélkülük. Cage mondja: “Művészetet csinálsz azzal is, ha semmit sem csinálsz, csak zökken egyet az éned!” (Tandori Dezső)

A mestert egyszer megkérdezte egy tanítványa: “Mivel mind a beszéd, mind a hallgatás vagy igenlést vagy tagadást jelent, miként kerülhetjük el annak az útnak a megzavarását, amelyen az igazság megnyilatkozik”” A mester azt mondta. “Minidig a márciusi folyó képére gondolok, amikor a madarak énekelnek és a virágok pompáznak.” (Zen-történet)

Hadd idézzek egy mai festőt Klaus Jürgen-Fischert: “Korszerűnek vagy progresszívnek nevezné magát gyakran az a felfogás, mely képtelen megérteni, hogy a mindig töredéknek megmaradó emberi létezés a művészetben ” és csak ott! ” kiteljesíthető. Festészetemben tartást és tartalmat keresek, ami annál szükségesebb, minél inkább fenyegeti az embert a bizonytalanság, minél inkább tudunk a végzetes esélyekről.” A műalkotás is így születik. Szerencse okvetlenül kell hozzá, hanem hogy ez meglegyen, kellenek évtizedek, kell odaadás, kell az a szándék, hogy mégiscsak mindenképpen a jót akarjuk elválasztani a rossztól, a lényegest a lényegtelentől, a jellegzetest a jellegtelentől, a sugárzást a sápadtságtól, a maradandót a mulandótól. S a régimódi művészi neveltetésemnek megfelelően hadd tegyem hozzá: a magam részéről mindezt itt és most, Magyarországon és Magyarországot élve, a naívság ódiumát is vállalva: a hazai színek képviseletében. Ez elegendő szerénységet ad, de az öntudat is innét. (Tandori Dezső)

Legyünk igazságosak: van rugalmasság is a konzervativizmusban, nemcsak elutasítás. Bizonyos formai, tematikus, gondolati-érzelmi újszerűséget ” amit a változó élet tárgyszerűen is sugall ” szívesen elismer; de csak addig a határig, amíg a jelenségek szemléletének és ábrázolásának lényegi megváltoztatásával nem jár együtt. Az újszerűségnek ez a mértéke az, amivel a maga létét aktuálissá igyekszik tenni: az adódó újat is meglátni, de nem újszerűen látni. A konzervatív próbálkozások ettől pudvásak. S ha mégsem azok, egy-egy búcsúzó kor olyan tetőzései, amilyenre csak a lángész bizonyos fajtája képes; akik valamilyen formában összekötők, hidak, nem is annyira azzal, hogy átnyúlnak az újba, hanem a múltnak azzal a magukba sűrített teljességével, amivel eleve lehetetlenné teszik a visszafordulást. Ezek a véglegesen beérett, felfokozottan “korszerűtlen” művek az ébredő újnak legalább annyira ösztönzői, mint konkrétan maga a kor, amely csak kezdi az ablakait nyitni. Az ilyen mű azonban ritka. A váltás időszakában egyre kevesebb igazi mű születik a régiből, de ugyanakkor bizonytalan, hogy mi marad meg az újból. A fenti “korszerűtlenséggel” nem lehet vita. Vita csak azzal a felfogással lehet, amelyik nem a felfokozottság utolsó kilobbanásával, hanem szellemi tunyaságból abszolutizál lejárt szemléletmódokat, noha tudja, hogy a világ, amiben él, s aminek a lehetőségeivel él, már csak más szemléletmódokkal közelíthető meg. A művészet értéke s tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes a kor létezésélményét a kor össztudásának fókuszában felmutatni. Ez a fókusz: a kor abszolút öntudata. A hiteles művészi vízió ezt virágoztatja ki. Persze idő, hosszú út, míg a mindennapi ízlés és érzékelés vállalni meri s tudja a szembesítést az új öntudattal. Holott ” az élet új tárgyi adottságait, ha azok vonzóak, milyen készségesen elfogadja. De ehhez nem kell feltétlenül kétlábúnak lenni. (Mészöly Miklós)

A zenét hallgató ember…
A zenét hallgató ember a maga egyéni…
A zenét hallgató ember a maga egyéni módja szerint megy…
A zenét hallgató ember a maga egyéni módja szerint megy a kantiléna hullámzásaiban.
Apró világok…
Apró világok, pillanatnyi léttel…
Apró világok, pillanatnyi léttel, egy nagy csend…
Apró világok, pillanatnyi léttel, egy nagy csend magasztos harmóniája…
Apró világok, pillanatnyi léttel, egy nagy csend magasztos harmóniája, félig marasztó…
Apró világok, pillanatnyi léttel, egy nagy csend magasztos harmóniája, félig marasztó, félig búcsúzó.
Micsodák is ezek…
Micsodák is ezek a mi reggeli óráink”
Nyaram letűntén kell megértenem…
Nyaram letűntén kell megértenem mély melankóliádat…
Nyaram letűntén kell megértenem mély melankóliádat, csonka nóta.
A vadszőlő…
A vadszőlő bogyói már kékek…
A vadszőlő bogyói már kékek és a dércsípte levelek…
A vadszőlő bogyói már kékek és a dércsípte levelek aranysárgák, barnák…
A vadszőlő bogyói már kékek és a dércsípte levelek aranysárgák, barnák, vérszínűek…
A vadszőlő bogyói már kékek és a dércsípte levelek aranysárgák, barnák, vérszínűek, lila színben fénylők…
A vadszőlő bogyói már kékek és a dércsípte levelek aranysárgák, barnák, vérszínűek, lila színben fénylők, lángszínekben pompásak.
A földön maradtam…
A földön maradtam és mintha messziről…
A földön maradtam és mintha messziről jöttek volna…
A földön maradtam és mintha messziről jöttek volna, halk melódiákat…
A földön maradtam és mintha messziről jöttek volna, halk melódiákat hallottam.
Azután…
Azután néma…
Azután néma lett…
Azután néma lett a…
Azután néma lett a nagy erdő