A képarchitektúra mestere Kassák Lajos

MADI ART PERIODICAL No. 4.

A képarchitektúra mestere Kassák Lajos (SK)

Részlet “A képarchitektúra mestere Kassák Lajos” című filmből.
A film bemutatásra került a “Kassák és a MADI ma” című művészeti fesztiválon Pozsonyban és Érsekújvárott.

Rendezte: Zsigmondi Boris

“Nem szeretek tükörbe nézni, nem kívánom látni, mi épül, mi omladozik rajtam. Fényképész barátom rávett, álljak a gépe elé, ez vagyok hát, amit a kép mutat” ” állapítom meg csodálkozva. Egy ember, kegyetlenül megformált ember, furcsa kalappal a fején. 80 éves. Megtöretlen, igazi csavargóhoz, vadnyugati farmerhez vagy a kiközösített hívőhöz hasonló. Valahova a világ végére került, mintha egyedül élne a Földön, mintha nem is a Földön élne. Mély szemei, összezárt szája mögé bújt. Ez lennék én” Istenemre mondom, ez vagyok.”

Kassák: Ez vagyok fizikai személyemben, ez vagyok művészetemben is. Azt hiszem, ez a kiállítás az én véleményemet, törekvéseimet valamennyire reprezentálja. Most léptem be születésem 80. évfordulójába.

Hosszú volt ez az út, s ahogy az egyik versemben írtam, “tüskével és vastörmelékkel volt behintve”. De most egy dombtetőre értem, s, ha körülnézek, akkor azt kell mondanom, hogy a magyar művészeknek, a modern frakciójával indultam el egyszerre, Kernstokkal, a “Nyolcasokkal”, azután az “Aktivistákkal”, Kmetty Jánossal, Uitz Bélával, Nemes Lampérth Józseffel. Velük nőttem föl, velük küzdöttem. Később elmentem Budapestről Párizsba, és Párizsban találkoztam először Picassóval és Braque-kal. Akkor kezdtem komolyabban dolgozni, megismerkedtem az oroszok modern gárdájával, Maleviccsel, Tatlinnal, Liszickíjjel. 1921-ben készítettem első konstruktivista képeimet. Társadalmi szemléletem és művészi meggyőződésem az építészet törvényei szerint alakult. Ezért is képeimnek “Képarchitektúra” címet adtam, nem véletlenül, az egyensúly keresése, a tisztaság, az egzaktság kívánása szerint. Azt hiszem, a művész feladata akkor egészséges és időtálló, ha az építés törvényeit hirdeti. Képzőművészeti elméletemről, törekvéseimről 1921-ben írtam az első kiáltványomat, ami a MA című lapomban meg is jelent.

“A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit, egyszerűen van. Hasonlóan a bekerített városokhoz, a körbehajózható tengerekhez, az elbolyongtató erdőkhöz. A képarchitektúra tehát nem kép többé a szó akadémikus értelmében, ő egy aktív társ az életünkben, a mindenség szimbóluma, akihez hozzá kell szegődni. A képarchitektúra nem a síkba befelé, hanem a síkból kifelé építkezik. A síkot egyszerűen adott fundamentumnak veszi, nem befelé nyit perspektívát, hanem egymásra rakott színeivel, formáival belép a reális térbe. A dekoráció, a sík betöltése, a képarchitektúra a síkra építés. A képarchitektúra nem akar meghalni a falon, a képarchitektúra művészet, a művészet pedig teremt és a teremtés, minden.”

Kassák: 1919-ben emigrációba mentem Bécsbe. Hat évig éltem távol az országtól. Bécsi időszakomban lendültem bele intenzíven a képzőművészeti tevékenységembe. Soha nem tartoztam semmiféle csoporthoz, de mindig a modern csoportokkal egy cél felé haladtam. Találkoztam a dadával, találkoztam a szürrealizmussal. Sosem voltam dadaista, sosem voltam szürrealista, de például ma, ha dadaista vagy szürrealista kiállítást csinálnak külföldön, akkor mindig mint vendéget, mint pionírt meghívnak. Vannak tipográfiai kombinációim, vannak gúnyos célzatú képeim, amik a dadaistákhoz vonzottak, és azoknak az útján haladtam együtt. Utána következett a szürrealizmus, akiknek azért voltam rokona, mert az általuk való világnak nevezett dolgokat túllépték és beszéltek a megsejthető dolgokról, tehát nem naturalisták voltak, hanem a realistákon fölüli realisták, érzékeltették a kozmikus nagyságot, benne a mi életünket is. Így meggyőződésem szerint sokkal szuggesztívebb művészet a szürrealizmus, mint például a realizmusnak a profán fölfogása vagy maga a naturalizmus. Tehát csináltam dadaista képeket, csináltam tipográfiai kombinációkat, csináltam kollázsokat. A kollázs, ragasztás azt jelenti, hogy például nekem jár mondjuk tíz magazin, ezekben mindenféle fehér-fekete vagy színes képek vannak, és én ezeket szétvagdalva, részleteiből egy új egységet hozok létre, új képet. Miért csinálom ezt” Azért, mert be akarom bizonyítani, hogy a szétvagdalt ellentétes részletekből, egy alkotó szellemnek lehet egy új tényt, egy új realista tárgyat létrehozni. Tehát azt hiszem, hogy ez bizonyság amellett, hogy a művész, ha állandóan teremt, minden anyagból tud teremteni, vagy legalábbis minden anyagot át tud alakítani. Erényem-e ez vagy nem erényem, de bizonyos az, hogy 1922-ben színpadtervezéssel is foglalkoztam. Bécsben már volt úgynevezett “kisszínház”, modern színház, a fiatal művészek a saját büdzséjükből csinálták azt, amin most itt törik a fejüket, hogy csinálják-e meg”

“Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd, és játéknak az Eiffel Torony mását. Bazalt talpú hidakat, a terekre új jeleket zengő acélból, és a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Új színeket keverünk, a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld, és örüljenek az új költők, akik az idő új arcát éneklik előttünk, Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.”

Kassák: 1926 karácsonyán jöttem haza hatéves emigrációmból, azzal a meggondolással, hogy amennyire lehetséges, meg kell kísérelni, hogy itthon vegyük fel újra a munkát. Azzal az elhatározással léptem át az ország határát, hogy úgy irodalmilag, mint képzőművészként folytatni fogom a munkámat. Sajnos olyan légkörre találtam, hogy képzőművészetemmel alig tudtam kísérletezni, rákényszerültem tehát, hogy az irodalmi fronton próbáljak valamit csinálni. Természetesen az volt az elgondolásom, hogy lapot kellene szerkeszteni. Volt egy koncepcióm, hogy a “MA” című lapomnak a hangját, tendenciáját egy más formában, a “Dokumentum” című lapomban fogom továbbfolytatni. Sajnos ez volt az egyetlen lapom, amit másfél évi kínlódás után beszüntettem, mert abszolút süket falakra talált itt. Körülbelül két hónap múlva egy másik lapot kezdeményeztem “Munka” címen. Ez a lap már nem annyira művészeti és irodalmi, hanem társadalmi szempontú volt: a pedagógiától, a társadalomtudománytól, a filozófiától a művészetig minden kérdéssel foglalkozott és rövid időn belül megtalálta olvasóközönségét a szervezett munkások és az egyetemisták között. Ez a munka című lap tíz évig élt, minden külső támogatás nélkül, rentábilis volt a maga szűk körében, eltartották az előfizetői és olvasói, és nagy nyomot hagyott a fiatalság lelkületén, fölébresztette érdeklődésüket, és megindult Magyarországon egy úgynevezett illegálisnak látszó tevékenysége a fiatalságnak.

“Inognak a sebes tűzfalak. Csak rajta! Porzik a rőt, keményhusu föld. Orromon, számon, füleimen magamba szivattyuzom az élet szakadatlan zűrzavarát. Itat a csurgó, vörös nap. Tenyeremet rápaskolom a harsogó szíjjakra. Hajrá! Kerekek pergő bordáira. A kurblikra. Emeltyűkre! Erőm most pattogjon szét az űrben, S bő ereimben búgjon, dohogjon, vihorásszon, a munka felriadtig ditirambja.”

Kassák: Nélkülözések és küzdelmek között végre átéltük a világháború napjait és éveit, és elérkezett a fölszabadulás pillanata. Ez az időszak részemre azt jelentette, hogy újra szerkesztői pozícióhoz jutottam. A Magyar Művészeti Tanács hivatalos lapját, az “Alkotás”-t szerkesztettem. Ez abszolút modern lap volt, kiállításában, közleményeiben és tipográfiájában. Kiküldtük a lapot külföldre, mint propagandaanyagot, nagyon szép leveleket kaptunk, de csodálkozó leveleket, hogy Magyarországon a háború után egy ilyen lapot tudnak produkálni. 1948-ban a lapot beszüntették. A lap szerkesztőségébe én már Békásmegyerről jártam be, mert a pesti lakásom rommá lett, és ki kellett költöznöm Békásmegyerre, és ott dolgoztam. Nehéz évek voltak ezek, erősen kiszorultam az irodalomból, képzőművészetből is, látszatra. Lényegében azonban folytattam a munkát tovább, részben az íróasztalom részére, részben a festészetet úgy, hogy képeimet arccal a fal felé fordítottam. De ez a periódus, változást is jelentett az életemben. Én, aki erősen természetérzékelő ember vagyok, ott a természet közepébe, teljébe kerültem bele, és a természet hatása kezdett meglátszani a verseimben is képeimen is. Nem mintha naturalizmusba tévedtem volna, de hagytam a természetet közvetlenül hatni magamra. Itt lett a verseimnek szubjektívebb és líraibb hangja, és ugyanúgy a képeim is többé-kevésbé figuratívabbakká változtak. Természetesen megint nem élethű figuratív, hanem konstruált és átlényegült képekké, de az egész oeuvre-mben úgy látszik, hogy ez a periódusom, mondom a lágyabb, líraibb hangú vallomások sorozata volt. Ma körülbelül az egész pályámnak a középső részét teszik ki. Itt kezdtem a konstruktív képeimet, később a tárgyszerű szemléletű verseimet írni, és itt kezdtem el a kollázsokat készíteni. A kollázsok annyira izgattak, hogy én mint építő természetű ember, megkíséreltem azt, hogy különböző anyagokból, hogy tudok egy új alkotást létrehozni. Azt hiszem ez elég jól sikerült. Verseimben a konstruktív képszerkesztés jelentkezett, a konstruktív képeimen pedig az irodalmi líra jelentkezett. Tehát a két irányzat ismét összetalálkozott, és ez folytatódik mind a mai napig. Jelenleg Óbudán élek és ebben a kis peremvároskában éltem meg küldetésem 80. évfordulóját. Ha most visszagondolok, úgy érzem, hogy tudatosan, egyenes vonalban építettem a műveimet, és velük együtt emberi magatartásomat. A siker sem maradt el, munkásságomat elismerés veszi körül. Itthon mint költőt ismernek inkább, külföldön mint képzőművészt. Sok kiállításom volt külföldön, több nevezetes múzeumban vannak képeim, és kiadványok jelentek meg rólam és hazánkfiáról Victor Vasarelyről, aki ma kint világhírű nagyság. Egy albumunk jelent meg hat színes kép tőlem, hat színes kép tőle. Tőlem egy manifesztum 1922-ből, tőle egy manifesztum 1960-ból. Ő az az utánam következő generáció, aki szintén konstruktív művészetet csinál, köztünk csak annyi a különbség, hogy én a stabilitást képviselem, ő meg a mozgást. Alkotómunkám továbbra is egyforma intenzitással halad az irodalomban és a képzőművészetben is. Ugyanígy, egyforma intenzitással építem önmagam.

Festményeim előtt ” Állok a képeim előtt, a képeim előtt, amiket én szültem, nagy erőfeszítéssel, veríték nélkül egy jó napom, jó óráján. A világosságban, a csendben, oly távol mindentől, hogy megközelíthetetlen volt a való világtól. Ugyanaz a vágy gyötört, mint a szüzeket. Ugyanaz a mozdulatlanság súlyosodott bennem, mint a kövekben, és mégis a távolság vonzása röpített egy szín, egy forma, egy vonal felé, melyek az én halhatatlanságomat rejtik magukban.

Most itt vagyok egy befejezéshez közeledő képem előtt. Ülök. Ez úgy látszik, mintha pihennék. Szó sincs róla. A feszültség elég magas fokon él most bennem. Dialógust folytatok a képemmel, kérdést teszek föl neki, és ő felel. Elmondja, hogy milyen hiányosságot érez magában, és magán. Erre meg én felelek úgy, hogy fogom az ecsetet, és megkísérlem az ő panaszait elcsendesíteni, a képet tökéletesíteni. Ez egy érdekes módszere a munkámnak. Állandóan azonosulok a képemmel, és csak akkor tudok megnyugodni, ha a kép közel enged magához, és én közel tudok menni hozzá. A kép én vagyok, és én ő vagyok. Tehát, a kép nem szakad el tőlem, hanem prezentál engem.

Kapcsolódó cikkek:
Kassák Lajos Képarchitektúra című kiáltványa (1922, részlet)