Polidimenziók fekete-fehérben – kiállítási megnyitó

MADI ART PERIODICAL No. 9.

Polidimenziók fekete-fehérben – kiállítási megnyitó

Írta: Passuth Krisztina

Saxon Szász János kiállítása

2006. december 11.

Saxon-Szász János művészi pályafutása korán kezdődött, korábban, mint amikor a Műszaki Főiskolára beiratkozott, mivel az Iparművészeti Főiskolára nem vették fel. A Pesti Műhely-jel 1982-ben került kapcsolatba, a 90-es évektől pedig a nemzetközi, majd a hazai MADI mozgalommal, amelyben azóta is igen aktívan részt vesz. Így például, más művészekkel és kritikusokkal együtt a tavasszal, Moszkvában szervezett nagyszabású supreMADIsm tárlaton és konferencián.

Igazi művészi tevékenysége azonban nem merül ki a közös vállalkozásokban, valójában magányos, egyéni teljesítmény, amely egy – már több évtizede kialakított – koncepcióra épül. Ezt a koncepciót tágítja, építi napról napra, egyik műből vagy sorozatból formálja a következőt, a nélkül, hogy az előzőt megtagadná.

Amit csinál, egyszerre szigorúan gondolati, intellektuális,ugyanakkor alapvetően mégis vizuális, esztétikai hatásokra épülő alkotás. Maga teremtette univerzumban él, amelynek a törvényeit a “belső látás” legalább annyira meghatározza, mint a külső. Aszketikus igény és maximalizmus jellemzik, de tökéletesen hiányzik belőle a geometrikus művészeknél néha megfigyelhető, dogmatizmus. Több évtizede már ugyanabban a rendszerben dolgozik, de ezen a rendszeren belül szabadon mozog, változtat, értelmez. A síkból kilép a térbe, a táblaképből az objekt-be, a két dimenzióból a polidimenzióba, a horizontális-vertikálisból a diagonálisba, az azonosból a léptékváltásba, s most, mintegy legfrissebb fordulatként, a színesből a fekete-fehérbe.

Munkásságának eddigi mintegy tíz évében elsősorban a sárga-fehér harmóniával dolgozott. Számára a sárga az emberi létet, a fehér a szellemi létezést jelentette. Valójában leginkább a kettő közti kapcsolatok és átmenetek foglalkoztatták. Úgy érezte, bármennyire is a “szellemi fehér” dominál, mindig marad a műben egy kisebb “földhöz kötöttebb” sárga is, legalábbis jelzésszerűen.

A moszkvai út után Malevics élménye váltotta ki az újabb változást: az újabb redukcionizmust, a színről való lemondást, a fekete-fehér kizárólagosságát, tehát a legfrissebb, most kiállított képsorozatot. Ebben – ha alig észrevehetően is -, de benne rejtőzik a malevicsi kereszt, mint olyan ikon, amely már régebben is a kiindulást jelentette számára, és ma is azt jelenti. A fekete-fehér formák most kisebbek, mint a korábbi, színes alakzatok,  csak a két nagyobb, monumentális hatású mű töri meg a kisebb méretek egységét. Ezek a fekete idomok viszont mintha körülzárnák a belsejükben látható fehér foltot, a hiányt, a negatív teret, a malevicsi kereszt szabadon kialakított változatát. A negatív elem “a hiány” léte ad értelmet, funkciót a létező, fekete, pozitív elemeknek. És ezek révén történik valami, nem annyira az egyes alkotásokon, hanem az egész sorozatban: amelynek egymás melletti, egymást követő részei a feketék és a fehérek egyaránt  egymáshoz képest szinte lépésről lépésre átalakulnak, azaz elmozdulnak. A mozgást leginkább a fehér síkok változó, de mindig diagonális elhelyezése érzékelteti.

A művész elmondása szerint ő a négy fekete, kisebb négyzetet összecsúsztatja, s így egy negyed négyzetet befordít, s így a következő csak annak a fele lesz, illetőleg az utána lévő annak a fele. Így alakul ki a fokozatos léptékváltás, de ezt egy struktúrán belül általában legfeljebb ötször szokta érvényesíteni,  különben túl apró lesz, azaz elfogy a mű.

Az alkotások a fejében, a malevicsi modellek szellemében születnek meg. Realizálásukhoz valódi fát, kontralemezt használ. Erre a lemezre szerkeszti rá a már kialakított struktúra rajzát, és azt körbevágja. Egy mű általában két síkból áll, ezeket külön megszerkeszti, kivágja és egymásra “lapolja”, úgy, hogy azok részben fedik egymást. A harmadik sík – ami ugyancsak belejátszik az egészbe –  maga a fal, amire a képobjekt kerül. Ilyen értelemben tehát Saxon-Szász folytatja a korábbi shaped canvas (formázott vászon) nemzetközi hagyományait is, amelynek egyébként éppen a magyar Péri László volt az egyik legjelentősebb előfutára a 20-as években.

Kisebb képstruktúráit most akrillal festi, általában viszont inkább olajfestéket használ,  az akril a gyors száradást teszi lehetővé. Így készült alkotásainak legfőbb sajátossága a léptékváltás, és az, hogy nyitva hagyja a megoldási lehetőségeket, nem köti meg a kezét. Az alapnégyzethez általában hozzáad, így kifelé építkezik, de az is megtörténik, hogy éppen fordítva, kívülről befelé halad.

Ideája az a tárgynélküli világ, amit Malevics teremtett meg közel száz évvel ezelőtt. Ez a világ a tiszta érzet szupremációja, nem állít semmit, s csak önmagával azonos. Az elsődleges a tiszta érzet – mondja a művész – s a legfontosabb, hogy a kozmoszt beemeljük a művészetbe.

Úgy tűnik, hogy Saxon-Szász Jánosnak ezt az elképzelést mind korábban, mind pedig most, legutóbbi alkotásaiban, sikerült műveiben valóban érzékelhetővé, igazán megfoghatóvá tenni.